Uzoni Református Egyházközség Hivatalos Honlapja

A földvári fogolytáborba kerültek azt érezhették, itt most mindennek vége, és egy rövid szempillantásig még Isten is elhagyta őket. Gyakran kérdezhették, van-e még remény, lesz-e e földi életben tovább. Sokak számára Pál apostol rómabeliekhez írott levelének sorai – „az igaz ember hitből él” – az életet jelenthették, jelentették – fogalmazott felszólalásában Ungvári Barna András volt hídvégi, jelenleg uzoni református lelkipásztor Nagy János hídvégi református lelkész, házigazda köszöntőszavait követően.
A barcaföldvári egykori fogolytábor utolsó nyomai már jó pár éve a földdel váltak egyenlővé. Az ott elhunytak, szenvedők emlékének feltámasztója, Ungvári Barna András az előző években befejezve az elhurcolt miklósváriak visszaemlékezéseit a szovjet katonák sírkertjében felállított andezit emlékmű árnyékában,  rövid történelmi áttekintést követően a feldobolyi Bacsó Lajos szavait hívta segítségül a borzalmak felvillantására. A sajnos most már csak néhai Bacsó Lajosként említhető egykori földvári fo­goly Benkő Levente újságíró,történész segítségével részletes vallomásban hagyta hátra az utókornak a maga és hat falustársa által megélteket, a hamis csábító üzenettől, mellyel először a sepsiszentgyörgyi börtönbe csalták el őket a hatóságok, majd a fogolytáborba történő szállításuktól, illetve a szomszédos falubeli kalandjaikon keresztül egészen a kivételes szerencsével, hosszas tervezés után 1945 márciusában megvalósított szökésig, végül hazatérésükig. E sorok is kegyetlen állapotokról, betegségekről, halálról, nyomorról, hányattatásról szólnak. Van Isten, és aki hiszi Istent, annak van istene – idézte néhai Bacsó Lajosnak a Vadas-tető árnyékában a hazatérés útján elhangzott mondatát a lelkipásztor. Ahogy Bacsó Lajos számára, mások számára is ily módon van és lehet szabadulás.  „Valahányszor úgy érezzük, az Úristen elfordította fejét tőlünk, lehunyta szemét, jusson eszünkbe a hit fontossága. A Szentírás tanítja, van ilyen időszak, de létezik ugyanakkor a bocsánat és a kegyelem is. Az soha nem történhet meg egy ember életében, hogy az Úristen cserben hagyja őt, mert szeretete és hűsége örökkévaló” – zárta beszédét Ungvári Barna.
„Az emlékezés, a szörnyűségek felidézése, kísérletünk, hogy a szenvedők helyzetét átéljük, elnémít minket. Nehéz bölcsességet mondani, nehéz a miértekre választ találni, és nehéz vigasztalni. Ilyenkor imában keressük a választ, a reményt, amint tették az élet és halál mezsgyéjén küzdők a földvári táborban. Mi, szabadok az emlékezés órájában döbbenünk rá, hogy sokkal felelőssebben kellene gazdálkodnunk Istentől kapott időnkkel, alaposabban kellene különbséget tennünk jó és rossz között” – mondta áldásában Nagy János.
A történelmi egyházak képviselőin kívül Ambrus Izabella brassói RMDSZ-es képviselő, valamint Bedő Zoltán újságíró a vitézi rend képviseletében szólt a megemlékezőkhöz. Előbbi szerint a jajszavaktól hangos múlt lehet megerősítő és ösztönző a jelenben. Elődeink a szabadságeszményért vérüket és életüket adták, és e harc máig sem ért véget. „Fontos, hogy értékeljük szabadságunkat, de egyúttal felismerjük a jelen harcait is, nyelvünk, iskoláink, szimbólumaink megtartásáért, a magyar tisztségviselők meghurcolásáért” – fogalmazott. Bedő Zoltán felidézte: történelmünk során nemcsak messziről jött hordák mészárolták a magyarságot, hanem a területszerzési szándékkal betörő szomszéd népek is, annak ellenére, hogy a magyar királyság védőszárnyai alatt cseperedtek nemzetté. Az 1944-ben Barcaföldvárra hurcoltak egyetlen bűne a származásuk volt, de ez eléggé súlyosnak bizonyult, hogy sokuk életét aljasul kioltsák. A kommunizmus sem volt képes a gyilkosságok emlékét elmosni, majd a fordulat után pár ember áldozatos munkája révén eljöhetett a kegyeletteljes emlékőrzés ideje, és 18 éve lehetségessé vált a méltó megemlékezés. „E vérrel megszentelt helynek arra kell emlékeztetnie, hogy bármikor az itt kiszenvedett honfitársaink sorsára juthatunk. Ezt elkerülni éberséggel lehet, bátorságot, erőt és egységet mutatva fel a ránk vicsorgóknak. Szükséges a megbocsátás, de feledni nem szabad” – zárta felszólalását.
A megemlékezést az ürmösi unitárius dalárda tagjainak éneke, Szász Ferenc brassói unitárius lelkész, Ferencz Nagy Zoltán, a brassói Áprily Lajos Főgimnázium, valamint Ungvári Rebeka, a Székely Mikó Kollégium diákjainak szavalata tette ünnepélyesebbé. Az esemény zárásaként a jelenlévők megkoszorúzták az emlékművet, majd a himnuszok hangzottak fel. Ungvári Barna örömét fejezte ki, hogy több mint 150-en idén is eljöttek, és arra kérte a jelenlévőket: igyekezzenek átadni emlékeiket (tárgyiakat is) az utódoknak, hogy a sokat szenvedettek áldozata ne merüljön feledésbe.  Szerző. Nagy D.István