Az emlékezők tizenharmadik alkalommal gyűltek össze a Barca­földvár határában kialakított emlékkertben, melynek környezete ma is azt tükrözi: nehezen megtűrt kegyeleti hely ez. Elsősorban Ungvári Barna András egykori hídvégi, ma már uzoni református lelkipásztor kitartó, konok munkájának köszönhetően jött létre. De körben a hatalmas földtúrások, a szomszédos nyomornegyed, a szemét mind jelzi: a távolabbról érkezőknek fontos, a helyieknek viszont egyáltalán nem az a több mint ezer, különböző nemzetiségű áldozat előtti tisztelgés. Minden évben november 4-én, a nemzeti gyász­napon tartják a megemlékezést Föld­váron, összekötik az 1956-os forradalom leverésének felidézésével, hisz mindkét esetben a szabadságért életüket adó, ártatlanul kivégzett, megölt hősök előtt tiszteleg az utókor.
Imádsággal, Istenhez forduló fohásszal emlékeztek a múltra a különböző felekezetű lelkészek a házigazda Nagy János hídvégi református lel­kész köszöntője után. Ungvári Barna András az előző években már meghonosított szokása szerint ismét egy áldozat visszaemlékezéseiből idézett, idén id. Józsa László gondolataival elevenítette fel az egykori borzalmakat. Bálint László brassói református lelkész a Példabeszédek könyvéből idézett: „Az igazság felmagasztalja a nemzeteket, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek.” Beszélt az 1956-os magyarországi történésekről, s ezek tükrében fogalmazta meg: az a nép képes a túlélésre, amely rájön, hogy az igazság másik kelléke a szabadság, „akkor érik nemzetté egy nép, amikor összedobban a szíve az igazságkeresés közben, a szabadság kivívásakor” – mondotta. Koszta István brassói evangélikus lelkész arról szólt, hogy a múlt üzenetéből tanulni kell, hogy soha ne ismétlődjön meg az akkori szörnyűség, Szász Ferenc brassói  unitárius lelkész pedig arról beszélt, hogy néha a szenvedés ajándékozza nekünk a legcsodálatosabb dolgot: a szabadságot. A fiatal brassói katolikus pap az elhunytak lelkéért mondott imát. Színesítette a megemlékezést az ürmösi kórus fellépése, és igazi meglepetésnek számított, hogy jelen volt egy túlélő is, a szárazajtai Nagy B. Imre, aki mesélt elhurcolásáról, a fogolytáborban eltöltött 156 nap borzalmairól, az éhezésről, a verésekről, a betegségekről, a naponta elhulló társairól, majd szökéséről. Döbbent csend, majd taps fogadta Nagy Imre szavait, s a koszorúzást, no meg a himnuszok eléneklését követő búcsúzáskor elhangzott: viszontlátásra egy év múlva ugyanitt.

Farkas Réka-Háromszék