Uzontól Kökösig

Kopacz Péter felvétele

Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk – hirdette az uzoni szabadtéri istentiszteleten Ung­vári Barna helybeli tiszteletes a téren összegyülekezett, közel ezer embernek.

Ne hátráljunk meg a nehézségektől, ne vessük el értéke­inket – fejtette ki, és egy Bethlen Gábor-idé­zettel zárta beszédét: úgy cse­lekedjünk, hogy megmaradjunk.

Derzsi György lisznyói református lelkipásztor keményebben fogalmazott: tet­szik vagy sem, Székely­föld a miénk, apáink, anyáink láb­nyoma nem eladó. Nem akarnak minket elfogadni, de amíg egymás kezét meg tudjuk fogni, addig bízhatunk benne, hogy nemcsak vagyunk, hanem leszünk is. Az igazságot hirdetni sokszor alkalmatlan – erő­sítette meg Albert Imre római katolikus plébános is. A közös ima és a magyar, illetve székely himnusz eléneklése után megszólaltak a harangok, magasra emel­kedtek a zászlók, és a fúvós­zenekarok is rázendítet­tek. A környékbeliek és a köz­ség elöljárói a huszárok mögött (akik a rendőri utasítások dacára lovon maradtak) Szent­ivánlaborfalva irá­nyába indultak, a Csíkból ér­kezett, zömmel székely ru­hába, ün­neplőbe öltözött csoportok pedig Kökös felé. Elöl a csíkszentgyörgyi fúvósok diktálták a ritmust, és vonult is lelkesen öreg-fiatal, majdnem öt kilométernyit, a sepsiszentgyörgyi letérőig: ott találkoztak a Kökösből jövőkkel. Mármint az első, tömött sorok, amelyek mö­gött lassan vékonyodott, végül el is szakadt az emberlánc. Ekkor néhányan kezdtek visszafordulni a folytonosság biztosításáért, de legtöbben tétován álltak, valamilyen útmutatásra, beszédre várva. Itt-ott éne­keltek is, nem egyszerre és nem ugyanazt, ezért lassan mindenki visszafordult, és kis­sé lehangoltan bandukolt az útszélen. Uzonban újra fel­pezsdült a hangulat, a mene­telők énekléssel, zászlólengetéssel, Autonómiát! skandálva érkeztek be a tüntetés alatt teljesen kiürült központba.